36. fejezet

*Enci szemszöge*
Fejvesztve rohantunk az autóhoz, csoda hogy egyáltalán ruha volt rajtunk így reggelről. 2 autóval mentünk mivel nem fértünk be egybe. Nem is tudom ki vezette a másik kocsit, azt viszont igen, hogy amivel a többség ment, azt Louis.


- LOUIS! Kérlek, taposs bele! - ordítottam rá, amikor 10 perce voltunk úton, hiába hogy 8 eprc alatt meg lehet tenni az utat a kórházba.


Hatásos volt a rákiabálásom, pár percen belül beértünk a kórházba. Felszaladtunk a lépcsőn Fanni kórtermébe, ami Harryé mellett volt. Út közben benéztünk Harryhez is, nála semmi változás nem volt. Ugyan úgy feküdt, csövek és gépek voltak mindenhol.


Aztán amit annyira jól esett látni, Fanni az ágyon ült, és nézett ki az ablakon, majd amikor meglátott minket, hirtelen ijedt lett az arckifejezése.


- Bemegyek hozzá. - mondtam határozottan, és nem figyelve a többiek válaszára, már bent is voltam. - Szia, Életem. - rámosolyogtam, de nem azt a fogadtatást kaptam, amit vártam.


- Biztos, hogy hozzám akartál jönni? - kérdezte felvont szemöldökkel. Mivan?

- Miért ne hozzád akartam volna jönni? Viccelsz velem? - közelebb mentem az ágyához, mire ő is hátrébb ült. - Mi a baj?


- Ki vagy te? - ez a kérdés volt, aminek hatására a lábam összecsuklott alattam, éppenhogy el bírtam kapni az ágy szélét.


- Hogy- hogy ki vagyok? A legjobb barátnőd. Nem emlékszel rám? Fanni, kérlek. Ugye csak hülyéskedsz?

- A legjobb barátnőm? Ez egészen biztos? Tényleg nem keversz össze mással?

- Már hogy kevernélek, évek óta mindent együtt csinálunk, együtt jöttünk ide is, amikor Harryvel voltál és elütött az autó...

- Várj. Ki az a Harry? - kezdtem beparázni. Nagyon.

- Harry a pasid. - erre kikerekedett a szeme, én meg levegő hiányában kirohantam a kórteremből, egyenesen a székekhez mentem.


- Mi a baj? - kérdezték a többiek kórusban.

- Fanni, azt hiszem, nem, biztos vagyok benne... hogy amnéziás.

Mindenkinek elállt a szava, Lizz és Szandi is leültek mellém, Réka Niall karjaiba vetette magát, a fiúk meg - hogy ne dőljenek el - a falnak támaszkodva próbálták felfogni, amit mondtam.


- Ez biztos? Nem lehet hogy...

- Nem, Zayn, nem lehet. Semmire nem emlékszik, nem tudja hogy én vagyok a legjobb barátnője, még azt sem, hogy Harry a pasija. - ekkorra már nem bírtam tovább, és elbőgtem magam. Mostanában mindennap sírtam valamiért, nem volt újdonság nekik sem, meg nekem sem.


- Nem hiszem el. - sóhajtotta Louis.

Közben a folyosón megjelent Fanni orvosa. Odamentünk hozzá.

- Doktor úr, hogy lehet ez?

- Súlyosabb volt az agyrázkódása, mint azt gondoltuk, de szerencsére ez csak átmeneti amnézia. Balesetek után előfordul. Pár napon belül kezdenek majd visszatérni az emlékei, fokozatosan. Addig legyenek türelemmel.


- Ez megnugytató. - mondta Liam, és igaza volt. Egy egész szikla esett le a szívemről.
- Akkor addig ne menjünk be hozzá, igaz? - kérdeztem, mire megint könnyek szöktek a szemembe.
- Nem ajánlatos, csak felzaklatnák. Jöjjenek vissza pár napon belül, akkor már föl fogja ismerni magukat.
- Köszönjük.

Észre se vettem, de közben a többiek Harry kórterme elé sétáltak. Utánuk mentem. Benéztünk az ablakon, a látvány nem volt kellemes. Harry még mindig mozdulatlanul feküdt. 


- Srácok, szerintem megmozdult a szemhéja! - kiáltotta Louis. Mindannyian Harryt pásztáztuk, de nem láttuk értelmét annak, amit Lou mondott.


- Szerintem csak káprázott a szemed. - Zayn veregette meg Lou vállát. De után rögtön el is szégyellte magát, hiszen Harry kinyitotta a szemét, meglátott minket, és ránk mosolygott.